Hurrá! Legalább 12 órája nem láttam igaz történeten alapuló filmet! De mivel idén ez a film vihette haza a legjobb filmnek járó Oscar díjat gyorsan tennem kellett vele egy próbát. Bár ne tettem volna. Nem volt ez rossz film, sőt kifejezetten tetszett, na de ahhoz hogy hazavigye a legjobb film díját sajnos számomra kevés. Nagyon kevés.
1841-ben járunk ahol a színes bőrű Solomon elismert hegedűművész, a körülményekhez képest békében él családjával, és ami a legfontosabb: mindezt szabad emberként teszi. Egy nap azonban tőrbe csalják és eladják rabszolgának, hogy aztán 12 év megpróbáltatásai után hazatérjen családjához.
Nem is tudom hol kezdjem. Ha lehetek rosszindulatú ( márpedig miért is ne lehetnék az ) akkor azt kell mondanom, hogy ez a film egy amolyan igazi Oscar-tolvajnak készült. Nem azért mert olyannyira pofátlanul jó, hogy gyerekjáték számára mindenki elől elhappolni a kis arany szobrocskát, hanem azért mert nem másért díjazták mint a témája miatt. A téma miatt amiért Amerika egy bizonyos rétege a mai napig kényelmetlenül érzi és szégyenli magát. Ennek kifejezésére pedig jobb helyet keresve sem találnának, mint egy világhírű filmszakma általi elismerés, mely hallatni fog magáról még világ a világ. Legalábbis nagyon nehéz elfelejteni egy olyan film címét és témáját mely a legjobb film díjával büszkélkedhet. Legnagyobb sajnálatomra a film bűzlik a bűntudattól, bűzlik a seggnyalástól és bűzlik az elismerésre vágyástól is. Tökéletes bűntudatfilm.
Magát a rabszolgatartást mint témát megannyi filmben feldolgozták már hol több, hol kevesebb sikerrel, de túlnyomó részben nyersen, szívbemarkolóan és kegyetlenül. Ez a film viszont túlontúl udvarias. Történnek benne persze dolgok, amiken az ember elmélázik vagy megsajnálja a karaktereket, de egyik sem hagy olyan mély nyomot a nézőben, melyre akár napok múlva úgy emlékezik vissza, hogy a hideg futkos a hátán, megrökönyödik, vagy akár könnybe lábad a szeme. Ha már Oscar szobrocskákkal dobálóznak akkor legalább egy olyan filmet találjanak el vele, melynek utóíze nem annyira üres, sekélyes és sótlan. Legyen már az egy olyan film melyre ha évek távlatából is gondol vissza az ember képes legyen az bármilyen őszinte érzelmet kiváltani. Erre a filmre ez koránt sem jellemző, mert már most pár óra távlatából is nehéz kiemelnem olyan jeleneteket melyek mondjuk megráztak, vagy melyeken elérzékenyültem. Ebben a témában sokkal sokkal több van, de ugye ilyenkor jön az, hogy igaz a történet, tehát valamilyen szinten adva van egy keret, melyből nem igazán lehet kitörni. Ám az alapanyagot vélhetően így is ki kellett színezni, kicsit át kellett dolgozni, hogy az fogyasztható vagy akár megfilmesíthető legyen. Solomonnak tény, hogy nehéz sora volt, de azt sokkal nyersebben és fájdalmasabban is be lehetett volna mutatni, csak hogy annyival közelebb legyen a film ahhoz, hogy a megszerzett Oscart megérdemelten tudhassa magáénak. Egy nagyon hálás filmes témát hagytak szerintem kiaknázatlanul.
Színészek tekintetében viszont az egész film telitalálat. Michael Fassbender, Benedict Cumberbatch, Paul Giamatti, Paul Dano jórészt negatív karakterek bőrében tetszelegtek, de valami nagyon jól állt nekik. Szívesen néztem őket a vásznon és minden elismerésem nekik még akkor is, ha véleményem szerint egy negatív karakter megformálása sokkal egyszerűbb mint egy pozitívé. Most pedig meg is érkeztünk a pozitív főszereplő karakterhez és az őt megformáló Chiwetel Ejiofor-hoz. Bajom volt vele. Mégpedig az, hogy nem tudta számomra visszaadni azt, hogy mennyire szenved, ahogy azt sem, hogy mennyire haza szeretne térni családjához. Semmi mást nem mutatott, mint aki beletörődött a sorsába és pont. Néha ebből az apátiából kitörni készül amikor felcsillan a régi életébe való visszajutás halvány reménysugara. A biztosítékot pedig végképp kicsapta nálam amikor tudatosult bennem, hogy a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar díjat egy ebben a filmben eklebeklélő hölgy kapta meg. Ezzel még nem is lenne semmi baj, azzal viszont igen, hogy a díjat az ebben a filmben nyújtott ( szerintem épphogy közepes ) teljesítményéért kapta. Ezért végképp mérges vagyok, mert ugye a legjobb filmhez illik még csapni minimum egy szobrocskát amolyan grátiszként ( mert ugye mitől lesz egy film a legjobbak között a legjobb, ha semmi olyan nincs benne ami amúgy a legjobb ), csak azt nem értem, hogy miért nem elégedtek meg a legjobb adaptált forgatókönyv díjával. Lupita Nyong'O tehát pusztán udvariasságból vehetett át arany szobrot.
A film amúgy jól összerakott, remekül fényképezett darab, mely néhol sok időt ad a nézőnek, hogy lubickoljon a melankóliában és ezt hosszú snittekkel és szintén hosszú közelikkel érik el. Fergeteges hanganyag is társul a filmhez, melyből kiemelkedik a drámai jelenetek alatt hallható fülbemászó dallam. Ami viszont kifejezetten zavar, hogy a film a címéből eredően az nem árul zsákbamacskát: 12 évet dolgoz fel. Viszont a film alatt nekünk nézőknek fingunk sincs, hogy épp mikor történnek az események ( még ha azok szépen sorban is vannak bemutatva ). Egyszerűen képtelenség volt eligazodni azon, hogy hősünk melyik helyszínen mennyi időt töltött, pedig ez az információ nagyban hozzájárult volna ahhoz, hogy jobban együtt érezzen a néző a főhőssel. Idegesítő volt.
Amerika ezzel a filmmel kíván bocsánatot kérni az afro amerikai közösségtől valamint szerintem szintén célja az, hogy csontig benyaljon Barack Obamának és erre mint eszköz maga film hibátlan, sőt tökéletes, de hogy Oscart is kapjon érte az azért kicsit erős és nem utolsó sorban pofátlan húzás.
7/10
Utolsó kommentek