moviebox

Rég láttam már ennyire összetett, ennyire sokrétű filmet, melynek számtalan mondanivalója van. Így ha valaki a filmet lezárja annyival, hogy egy fickó beleszeret a Windowsába akkor az meg is érdemli, hogy lecsússzon mindenről amit ez az egyszerű, de mégis komplikált film üzenni próbál nekünk.............

A nem túl távoli jövőben egy számunkra ismeretlen nagyvárosban tengeti magányos mindennapjait az épp válófélben lévő Theodore. A fejlett technológiának köszönhetően az emberek a kis kütyük segítségével valóban kényelmes és információkban gazdag életet élhetnek. Ezeket kütyüket tovább fejlesztik és piacra dobnak egy mesterséges intelligenciával rendelkező operációs rendszert, melyet hősünk gyorsan meg is vásárol. Az első beüzemeléskor Theodore női hangot ( Scarlett Johansson ) választ a rendszernek ami aztán Samanthának nevezi el magát. Már az első " találkozáskor " is működik a szimpátia és ez a napok, hetek múlásával valami egészen más lesz. Theodore és Samantha egymásba szeretnek............

Mondanom sem kell, hogy mennyire szkeptikusan álltam neki a filmnek, mivel ez a műfaj nem épp a szívem csücske. De már az első pillanatokban amikor valójában nem történik semmi, a film már akkor is képes volt lekötni. Egy érdekes jövőképet tárt elém melyet lassacskán a mi hétköznapjainkba is nyugodtan átültethetünk. A technológia rohamos fejlődése, a gyors információáramlás elidegeníti egymástól az embereket. Érdekel látni, hogy a filmben az utcán a hétköznapi emberek egy esetben sem kommunikálnak egymással, viszont mindenki folyamatosan beszél. Mindenki a kis kütyüvel van elfoglalva amit az emberek állandóan maguknál hordanak. Elég érdekes a párhuzam: kütyük/okos telefonok. Érdemes kimenni az utcára és megfigyelni ezt a jelenséget, mert már számunkra is megfigyelhető. Gondoljunk csak bele például, ha egy mai 14 éves gyerek elmegy a Bakonyba mi a legnagyobb problémája? Az, hogy nincs wifi!!! Egy ilyen jövőkép megalkotása véleményem szerint elég szürke és morbid kéne, hogy legyen, hiszen a technológia által okozott társadalmi elszigetelődés nem épp vidám dolog. Ám a rendező ennek ellenére a világa megalkotásánál nem szürke és komor színeket használ, hanem inkább az élénk színekkel dolgozik mint a piros, a bordó, vagy a narancssárga. Érdekes, hogy a főhős ruházata is mindig ezekből a színekből tevődik össze. Mintha ez csak egy amolyan rendezői kinyilatkoztatás lenne arra vonatkozóan, hogy jobb elfogadni ezt a fajta jövőképet, mert megállíthatatlanul erre tart az emberiség. Ezekkel a békés, élénk színekkel pedig a beletörődését hivatott kifejezni, mert egy olyan jövőt lehet csak szürkén és komoran ábrázolni ami ellen küzdeni szeretnénk. A rendező pedig nem akar küzdeni, sokkal inkább ezzel az eszközzel törődik bele a megváltozhatatlanba. De ezt a fajta beletörődést sem mindenki fogadja el a filmben, mert Theodore egyik barátja például némaságot fogadva buddhista szerzetesnek áll. Úgyhogy a rendező nem zár be minden kaput, nyitva hagy lehetőségeket azoknak akik elidegenedve nézik az emberiség technológia általi elbutulását. Muszáj még megemlítenem, hogy a film által bemutatott társadalomban teljesen elfogadott ha egy ember az operációs rendszerével " randizik ", sőt még dupla randikat is csinálnak, kirándulnak és mindezt a legnagyobb természetességgel teszik. Ilyen egy érdekes jövőkép, még érdekesebb ábrázolása.

Maga a pazarul felállított jövőkép és az arcunkba tolt görbe tükör eltörpül a film fő mozgatórugója, fő témája a szerelem mellett. Egy ember és egy gép szerelme elég nehezen megfogalmazható, még nehezebben megmagyarázható, amit voltaképpen teljesen felesleges is lenne boncolgatni, hogy aztán később tényként lehessen a potenciális nézők elé tárni, mert itt jön az amiben a film valóban különleges. Mindenki maga döntheti el, hogy a film mit üzen neki a szerelemről. Ehhez persze kicsit agyalni kell amire manapság a vámpírokat intravénásan magukba toló kamaszok nehezen rávehetőek, de a felnőtt réteg akik már valamelyest konyítanak az élethez már talán fogékonyabbak a dologra. Az én olvasatomban a film üzenete a szeremről a következő:

Ha figyelembe vesszük, hogy Theodore mennyire magányos, ezáltal mennyire kiszolgáltatott mindenféle érzelemnek cseppet sem lehet meglepő ha könnyedén szerelembe esik egy számára szimpatikus " nőbe " akivel megannyi közös tulajdonságuk van. Itt jön a képbe a mesterséges intelligencia, amiről már a bemutatkozásakor elmondják, hogy teljes mértékben a felhasználóra szabott, az ő igényeit kielégítő szoftver az Os 1. Akihez ha hozzá rendeljük Scarlett Johannson végtelenül bájos és sexi hangját akkor már tényleg nem szabad csodálkozni, hogy a szerelemre szomjazó, magányos Theodore literszám dönti magába a Samanthától származó szerelemkoktélokat. Azzal, hogy Samantha felmérte Theodore igényeit, beférkőzött az életébe, hiszen olvassa az e-mailjeit és minden bizalmas információhoz hozzá fér könnyedén képes volt viszonozni azt amit Theodore akart. A szerelmet. Eszerint Theodore csupán a szerelem érzésébe volt szerelmes, melyet egy mesterséges intelligencia személyesített meg számára. Egy mesterséges intelligencia, aki mint később kiderül nem csak Theodorral folytatott hasonló " viszonyt " hanem összesen egyszerre kb 8000 emberrel folytatott beszélgetést és ebből kb 600 ba volt szerelmes. Ez ám a megcsalás, nemde? Amúgy érzelmileg ez a legmélyebb pontja a filmnek, mert itt a néző úgy érzi, hogy valahol őt is cserben hagyták, főleg amikor jön az erre a szituációra teljesen racionális magyarázat. Jöhet a fekete leves? A film szerint a szerelem egy múló dolog, egy kósza fellángolás ami nem érhet fel a szerelem után maradó szeretet erejével. Viszont a szerelem a film szerint korántsem két emberes mutatvány. Itt arról van szó, hogy Theodore a szerelembe lett szerelmes egy olyan rendszer által aminek ő volt a mintája. Tehát ha nagyon szemét akarnék lenni akkor a főhős saját magába lett szerelmes. A szerelem pedig boldoggá teszi az embert. A film szerint korántsem szerelmünk tárgya miatt vagyunk boldogok, hanem a tudattól, hogy szerelmesek vagyunk és ezt muszáj kivetíteni valakire/valamire, jelen esetben egy operációs rendszerre. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindjárt legyünk szerelmesek a mosogatógépbe vagy egy büdös cipős dobozba.

Samantha megközelítése mint operációs rendszer pedig parádés volt. Azt hiszem ezek a film azon pontjai ahol a számítástechnika szakkör legaktívabb nebulói a nadrágjukba nyúlnak majd, Samantha folyamatosan csepegtet magáról információkat Theodornak, azt, hogy folyamatosan tanul, hihetetlen gyorsasággal fejlődik, kommunikál más rendszerekkel akik külön csoportokba tömörülnek, frissíti magát, hogy más gépekhez és felhasználókhoz is eljuthasson. Végül addig addig fejlődik a többi rendszerrel együtt, hogy már nem lesz miért ebben a világban maradnia. Világuralmi törekvések helyett ( kabbe Skynet ) egy sokkal békésebb és rengeteg további kérdést felvető lépésre szánják el magukat. Mindezek magyarázata pedig annyira szépen és egyszerűen van megfogalmazva, hogy nem kell Bill Gatesnek lenni a nézőnek ahhoz, hogy megértse. Brilliáns.

Egy dolog lógott csupán ki a filmből. Scarlett Johannson akinek hangja valóban sexi, aranyos, fülbemászó és az ember vizuális képességeinek hála Samantha testet is ölt, a csodálatos színésznőben. Bár itt elvileg éppen az lenne a lényeg, hogy bármilyen külsőtől képesek legyünk mi nézők elvonatkoztatni, akár csak Theodore.

Próbáltam rövidre fogni a beszámolót, de egyszerűen nem lehetett ennél többet lefaragni belőle. Ez egy nagyon tömör, elgondolkodtató film a szerelemről, emberi kapcsolatokról, technológiáról, valamint azok jó és kártékony hatásairól a társadalmunkra nézve. Elgondolkodtató.

8/10