Rájöttem valamire miközben a The Way Way Back című film stáblistáját bámultam. Mégpedig arra, hogy felnőtt fejjel érdemes igazán ifjúsági filmeket nézni. A miért-et lejjebb kifejtem a filmről pedig csak annyit, hogy kifejezetten szerethető, vicces, könnyed kikapcsolódás. 

Semmit sem vártam a filmtől, előzetest sem láttam, csupán pár pozitív ajánlásnak köszönhetően vágtam bele és lám milyen jól tettem. A filmet akár tipikusnak vagy átlagos témával rendelkezőnek lehetne nevezni, de manapság ezen filmekből aligha készült emlékezetes darab. Ez a film viszont az lett. Jó szereposztás, pár ismerős arc, különleges helyszín és jó pár kínos szituáció. Az egész filmet egy fiatal kamasz szemszögéből láthatjuk akinek szülei elváltak, az anyjával él, nincsenek barátai, utálja leendő mostohaapját és a háta közepére sem kívánja a hosszú nyaralást. Mégis idővel talál pár olyan embert akik miatt valóban emlékezetessé fog válni az első igazi nyara. Anyja látszólag nem törődik vele, de érezhetően őrlődik, mivel fia szavak nélkül várja el, hogy anyja törődjön vele, új kapcsolata és annak barátai pedig szeretnék befogadni köreikbe ezért folyamatosan iszogatnak, buliznak, ők amolyan második ifjú korukat élik. Nehéz helyzet hát ez az édesanyának aki félő, hogy két szék közül végül a padlón végzi majd. A film amúgy a kamasz Duncanről szól aki teljesen magába fordult antiszociális görnyedt kis anyámasszony katonája, szinte beszélni sem mer és látszólag utál mindenkit, mert meggyőződése, hogy őt is mindenki utálja. Az ő szocializációja a film központi témája, ahogy egyre több emberrel kerül kontaktusba és változik meg a néző szeme láttára. Sok vicces szituáció és érdekes karakterek színezik a filmet, úgyhogy nevetni is bőven lehet a részeges szomszédasszonyon és annak kancsal fián vagy a Sam Rockwell által megformált vízi vidámpark tulajdonoson. Rockwell amúgy ismét rohadt jól választott szerepet.

Jó a film. Szerethető a film. Felnőtt fejjel. Félek, ha ismét taknyos orrú kamasz lennék akkor porig aláznám a filmet, de most más a helyzet. Felnőtt vagyok és akként néztem a filmet, viszont a bennem rejtőző gyermeki énem élte bele magát. Szóval miért jó felnőtt fejjel ifjúsági filmet nézni? Épp ezért. Gyermekként beleéltem magam, de felnőtt szemmel néztem. Érdekes ellentét mellyel csak nagyon nehezen tudtam mit kezdeni. Hiszen kamaszként nekem is meggyőződésem volt néha, hogy a világ ellenem van, szüleim csak szívatnak ahelyett, hogy mellém állnának minden gőgös és felesleges másokkal vívott harcomban, de csupán felnőtt fejjel látom be, hogy ezek mind-mind az én érdekeimet szolgálták. Ehhez az kellett, hogy több legyen az ősz hajszálam, ráncosabb legyen a homlokom és hogy magam is szülőként egy kicsit bölcsebb legyek. Utólag okos csak az ember és ez a film csak rávilágít erre a tényre amikor az anya elmondja a fiának, hogy az életben néha hozni kell nehéz és bonyolult döntéseket is, melyek egy gyermek számára érthetetlen, de egy felnőttnek racionálisak, mert ő több szempontot is figyelembe vesz mielőtt döntést hozna. Mindig a legnehezebb döntések visznek a helyes útra, de ezt egy kamasz vagy egy gyermek még nagyon nem tudja felfogni. Emiatt tűnhetnek a szülők általában igazságtalannak gyermekeik szemében. De ez csak mi tudjuk felnőttek. Mi tudjuk szülők. 

Nyilván más szempontok alapján értékeltem a filmet, mert számomra talán nem az volt a mondanivalója mint másoknak. Nekem emiatt nagyon tetszett és szerettem amit közölni próbált. A közeljövőben szívesen nevezek majd be még pár ifjúsági filmre. 


7/10