Nincs is annál könnyebb, mint egy filmre azt mondani, hogy jó vagy rossz. Ez esetben viszont képtelen vagyok állást foglalni, mert beszámolóm tárgyában van valami ami megfogott, mindamellett kis idő elteltével kifejezetten idegesítő és irritáló lett a játékidő tetemes hányada.
Konkrétan azok a szegmensek amikor a laikusok (mint én ) számára szinte értelmetlenül és ész nélkül, idegesítően püfölik a dobot, mintha csak az életük múlna rajta. Na de emberek! -mondom én- hisz ez csak Jazz! Számomra a Jazz amolyan nyugtató hatású, melankolikus műfaj, ezzel szemben itt mintha egy heavy metal koncert legbrutálisabb részeiből szemezgetnének nekünk a készítők. Valamiért ez a fajta ellentét számomra jelen volt az egész film alatt, amitől képtelen voltam szabadulni.
De szerencsére volt ami elterelje a figyelmem az általam vázolt negatívumoktól, mégpedig a két főszereplő közötti feszültség, egyikük kimondottan hatásos játéka és a történet mondanivalója. Mindkét karakternek megvan a saját célja. Egyikük mindent megtesz azért, hogy felfedezze, kinevelje a következő csillagot a Jazz egén, másikuk pedig ő maga szeretne lenni ez a csillag. Csakhogy bár látszólag a céljuk közös, ennek elérésének eszközeiben viszont kimondottan eltérő nézeteket vallanak. Ennek köszönhető a kettejük közötti, az egész film alatt érezhető, kézzel fogható feszültség, mely percről percre egyre nagyobb és nagyobb lesz, hogy az a fináléban egy tini homlokán duzzadó pattanásként fakadjon ki. Az odáig vezető út viszont rögös, helyenként veszélyes és bizony mindenkitől megköveteli a saját áldozatát. J.K. Simmonsra mintha csak ráöntötték volna a brutális külsejű, hirtelen haragú, káromkodva üvöltő maestro szerepét, akiről idejekorán kiderül, hogy neki semmi sem szent ha a céljairól van szó. Vagyis nem válogat az eszközökben, mert simán megalázza, megszégyeníti, leégeti az arra szerinte érdemes zenészpalántákat akik szerinte szabotálják az együttesét.
A két főszereplő közötti feszültség, a korrektül elmesélt történet, a Jazz műfajhoz tökéletesen passzoló képi világ és J.K.Simmons játéka miatt érdemes beülőt szerezni a filmre, de véleményem szerint ezt csupán saját felelősségre tegye bárki, mert sokan lesznek akiket egy idő után idegesíteni fog a dobfelszerelés állandó püfölése. Mindenesetre abban is biztos vagyok, hogy a film megtekintése után páran a konyhakövön fogják, kezükben fakanállal püfölni az asszony láboskészletének legbecsesebb darabjait. Nekik béke poraikra.
7/10
Utolsó kommentek