moviebox

A férfiaknak akció kell, a gyermekeknek szuperhős, a lányoknak pedig szerelem. A Csodálatos Pókember folytatása mindhárom adalékot sikeresen egyesíti s eme összetevőknek köszönhetően egy nem csak hogy fogyasztható, de egyenesen finom, igényes és különleges pók-koktél született, helyenként sajnos kesernyés utóízzel.

Azon kívül, hogy a film népszerűsítéséért felelős marketinges fiúk és lányok már megint az orromnál fogva vezettek és hogy néhol a film kissé laposra sikeredett semmi komoly gondom nem volt a pókember folytatásával. Hozta a szintet amit vártam tőle, szállította az akciókat amiket megmutattak és adagolta a humort ami az első rész után megkövetelhető volt és meglépte a drámát amit sejteni lehetett.

A negatívumokkal nem szeretnék nagyon foglalkozni mert egyrészt elfogult vagyok, másrészt pedig pont leszarom őket mert ez mégis csak a Pókember baszki. De komolyra fordítva a szót azért elfogultság és rajongás ide vagy oda azért pár dolog mellett egyszerűen nem szabad elmenni. A Csodálatos Pókember második része egy tökéletes folytatásfilm ám hatalmas hibája, hogy a gondosan előkészített dráma tényét már a film első perceiben tálcán kínálja. Ettől kezdve pedig mi nézők tudjuk, hogy a film merre tart és ennél fogva ez a fajta gondos előkészítés sajnálatos módon az unalom nyálkás mocsarába fullad. A marketing szerint Pókember eddigi legnagyobb csatájának, annak is inkább a kezdetének lehet tanúja a nagyérdemű popcornt szorongató közönség, ám ez a reklámfogás bizony könnyen magában hordozza a csalódás lehetőségét. Az ominózus "legnagyobb csata" a főellenségekkel való végtelen bunyókra apellál ám sokkal inkább szól Pókember saját drámájáról és a démonaival való véget nem érő küzdelemről. A film felépítése és a főhős kezdeti, majd film végi motivációja alapjaiban rengeti meg az előzetesek által mutatott képet. De aki hagyja, hogy bevigyék az erdőbe az meg is érdemli, ha eltéved, nemde?

Soha nem tesz jót, ha egyszerre sok főellenséget préselnek egy filmbe, főleg ha azok legtöbbje valóban erős karakter. Hiszen nincs is jobb egy jól átgondolt, D alaposan felépített és valóban motivált, ezáltal a lehetőségekhez képest R hihető gonosztevőnél. Beszámolóm tárgya a túlzsúfoltság kellemetlen érzését akár csak egy kellemetlen O bélgáz általi orrfacsaró illatot ügyesen oszlatta el. Tette ezt úgy, hogy nem akarta egyenlő játékidőben részesíteni a negatív karaktereket, sokkal inkább tűnt a dolog egyfajta rangsorolásnak és ez a metodika tökéletesen C működött. Az egyik " főellenség" ( Rihno ) például alig pár percet szerepel a filmben, de nem is kell belőle több. Egyenlőre. Electro karaktere Jamie Foxx megformálásában T telitalálat, annak ellenére, hogy az átalakulás előtti karakterét erőltetetten szánalmasra és valóban idiótára írták. Ennek a karakternek az átalakulás felettébb jól állt. Electro vizuális O megvalósítása előtt emelem kalapom, de erről kicsit később. Mérföldeket vert viszont a mezőnyre Dane Dehaan Harry Osborne/zöld manó megformálásával. P Egy valóban átgondoltan és alaposan felépített, okos motivációval megáldott gonosztevő, aki még átalakulás előtt is legalább olyan ijesztő, mit az után. Ám ami ezzel a karakterrel történt az valóban látványos volt, de U nála sajnálatos módon csínján bántak a játékidővel amikor már zöld színekben tetszelgett. Ez is S megbocsájtható, hiszen a következő filmben viszont láthatjuk.

A látvány pedig parádés. Élénk színek, gyönyörű trükkök, kevés kamerarángatás, pazarul koreografált verekedések, igényes akciók és pókember. Bizony a hálómászó még soha nem volt ennyire részletgazdagon és igényesen kivitelezve, mondhatni úgy, hogy még soha sem volt ennyire szabad. A néző szinte vele repül és ugrál New York felhőkarcolói között. A látványt pedig igényes és cseppet sem erőltetett néha kissé pofátlan humorral oldják, ami nem csak a filmnek, de a korábbi filmek által megtépázott Pókember karakterének is jót tett. Mindezeket pedig olyan hangulatos zenével koronázzák meg, hogy az ember hátán néha végig fut a hideg. Ha többször találkozott volna ez az együttes a vásznon a több mint két óra alatt, akkor minden idők egyik legjobb szuperhősfilmjéről körmölhetnék éppen. Maradok inkább annyiban, hogy ez számomra az eddigi legjobb Pókember mozi.

Beszámolóm tárgya egy csodálatosan kivitelezett hiper-látványos, amolyan igazi popcornpusztító űbermozi. Minden hibája ellenére kedvenc hálószövőnk sikerrel vette fel a küzdelmet az igazi ellenségével, a vele támasztott hatalmas elvárásokkal szemben.

U.I.: A film végén szereplő titokzatos kalapos karakter nevét a beszámolóba rejtettem. Megtaláltátok?

8/10